Nagyanyám hangjára nem emlékszem már, csak a kék szemére. Meg arra, hogy azt álmodtam, fut a réten három árnyék, hatalmas gumikerekeket gurítanak maguk előtt. Amíg aztán egyszer egy szekér fát hoztunk nagyapámmal az erdőről, és végre megtudtam, mit jelent, ha a lejtőn leérve megoldják a lánccal megkötött kereket. A szólás még él. De már se kerék, se lánc, és rég odalett anyám tehene is. Mi még vagyunk néhányan. Egy ideig már-már rendszerhű gyerek voltam, fogadtunk egy tízlejes csokoládéban a barátommal, hogy szerinte nem az oroszok, hanem az amerikaiak szállnak le először a holdon. Szerintem a szovjetek. Szelíd ellentét volt ez, semmi konfliktus, ők buzgó katolikusok voltak, később pap lett a bátyja, de ez a fogadás sem rendítette meg a barátságunkat. Ő nyert, nem rögtön, csak évek múlva, én meg kétszeresen vesztettem. Templomba sem jártam, az amerikaiakban sem hittem. Sőt, háromszoros vereség volt, mert attól kezdve, hogy egy világbajnokságon futballban kikaptunk a szovjetektől, már én is úgy emlegettem őket: az oroszok. A tízlejes csokoládéval pedig máig tartozom a barátomnak. Ideje lenne megadnom. Igen, nagy volt a Péter nevű cár, nagy volt az Októberi Szocialista Forradalom, amely egyébként tényleg olyan nagy volt, hogy nem is októberben, hanem november 7-én ünnepeltük, nagy volt a Honvédő Háború, és később nagy volt az orosz tisztek tányérsapkája is. De a mulandó nagyságon innen és túl nagy volt az ég, a föld, Szibéria és a Csendes Don is.